Ígértem helyzetjelentést, de előtte egy sor hálálkodás.

Az első bejegyzésekben kifejtettem: azért írom ezt a blogot, mert úgy éreztem, meg kell valakivel beszélnem. A pszichológusom is azt mondta, hogy ha az embert valami nagyon nyomasztja, akkor igenis beszélni kell róla. Dokival, haverokkal, csapossal a kocsmában – tökmindegy, de ha magadban tartod, akkor csak nő és nő, és aztán a szőnyeg alól a pormacskákkal együtt előkerül. Mivel ez nem az a téma, amit a barátnőkkel megbeszél az ember – illetve szőrmentén persze dumcsizunk ilyenekről is, de azért nem túl részletesen – úgy gondoltam, írni kezdek. A terápia kipipálva, a többit meg majd megláttuk.

Az első kommentnél nagyon megörültem, a többinél pedig egyre jobban megnyugodott a lelkem. Itt ülök huszonpár éve és sajnáltatom magam, hogy milyen szerencsétlen szőrzetem van, erre jöttök szép sorban és kiderül, hogy nem vagyok egyedül a problémámmal: hát ez marha jó érzés. Szóval köszönet nektek és kommenteljetek még sokat.

A drágábbik terápiámról pedig annyit, hogy a „nővérke” tanácsát, miszerint borotváljam kétnaponta, jelenleg nem tudom, hogy lehetne nyúzókés nélkül kivitelezni. Ugyanis nem nő. Ha jól emlékszem, péntek este borotváltam meg, azóta helyenként még mindig babapopsi simaságú a bőr, pedig máskor másnap reggelre már szúrtam. Az öröm persze még nem teljes, mert a randa fekete pöttyök maradtak, vagyis mutogatni még nem fogom, de simizni már lehetJ

És amit a legnehezebben hittem: tényleg van olyan, hogy csak úgy kiesnek szőrszálak. Gondolom ezek már elhaltak: épp csak picit megvakargatom, és a körmöm alatt marad. Nem sok, jelenleg még csak egy-két szállal történt ilyen, de remélem, a második kezelés után ez már tömeges jelenség leszJ

Ti hogy álltok?