Valamit tenni kell, nem mehet ez így tovább.
Elég régóta nézegettem a véglegesnek hívott megoldásokat, de az elszántság és a pénz egyaránt hiányzott. Nem tudom, ki mennyire van képben: horror összegekért mérik az ilyen kezeléseket. Aztán eljött a pont, hogy munkát kaptam, nem is fizet rosszul. No, gondoltam magamban, megérdemlek annyit, hogy jövő nyáron szoknyát hordjak, főleg mivel olyan helyen dolgozom, ahol ezt el is várják. Összekuporgatok annyi pénzt. Belőttem, körülbelül mennyit érne meg nekem a dolog és nekiestem a kutatásnak. Először a villanófényes-megoldás tűnt sikeresebbnek, legalábbis a neten ennek volt nagyobb a rajongótábora, de túl azon, hogy az sem olcsóbb (nem tudom, miért állítják egyesek???) időnként ismételni is kell, ráadásul azt sem mondják véglegesnek. Nézzük a lézert. Az összes hely messze túlszárnyalja azt az összeget, amit hajlandó lennék rááldozni. Elmúlt az ősz, a tél, itt a tavasz, és én még mindig rettegek, ha egy pasi nadrág nélkül lát. Márpedig az egészséges huszonéves lány időnként kerül olyan helyzetbe, ahol nem ildomos a nadrág. Már-már feladtam, amikor a rádióban egy ilyen lézer-klinikát hirdettek, ahol most ingyenes a felmérés, meg különben is ilyen-olyan akciók. Alapvetően egy normális lány vagyok, intelligensnek is tartanak, engem akciókkal nem lehet levenni a lábamról, főleg hogy a klinika honlapján nem írják le, csak sejtetik az árakat, és azok akcióval együtt is a csillagos egeket verdesik. Ugyanakkor... a felmérés ingyen van, veszítenivaló nem igazán akad, maximum telebeszélik a fejemet. Az épp aktuális fiúm is biztatott: őt ugyan nem zavarja a dolog, és váltig állítja, hogy nem vagyok rosszabb más nőknél, de kezd kiborulni a fóbiagyűjteményemtől, úgyhogy itt az ideje lépni. Menjek el, és ha megengedhetem magamnak az árat, vágjak bele.
Felhívtam hát a klinikát, kaptam időpontot. Enyhe késéssel meg is érkeztem. Erre még meg is várakoztattak. Gyanítom, elsősorban azért, hogy érezzem: ez egy komoly, steril, professzionális hely, ide akárki nem teheti be a lábát, érezzem magam nagyon-nagyon megtiszteltetve. Illően meg is szeppentem, kitöltöttem minden papírt, amit az orrom elé nyomtak, meg elolvastam, amit lelamináltak nehogy nagy megszeppenésemben ráírjak, de olyan ideges voltam, hogy nem nagyon fogtam fel, mit is akarnak tőlem. Aztán jött egy teljesen antipatikus lány, hogy ő lesz a személyes tanácsadónőm, ettől enyhén kiborultam, aztán bevezetett egy szobába és megkérdezte kérek-e kávétteátcappucinótegyebet. Mivel épp a tüdőmet köptem ki már harmadik napja, ezért kértem teát, és kaptam is valami forró löttyöt egy automatából.
És akkor rátért a lényegre. Végigkérdezte ugyanazt, ami már ott volt előtte a papíron – és itt hangsúlyoznám, hogy ezek elég intim és kínos kérdések! majd felszólított, hogy mutassam a kezelendő területet. Bár erre felkészültem fizikailag és próbáltam lelkileg is, azért csak nem volt egyszerű, hiszen először villantottam ki szándékosan borotválatlan, sebekkel tarkított lábamat. Égett az arcom, ő viszont majdhogynem boldogan tapsikolt: fehér bőr, fekete szőr, pont ez kell a lézernek! Aztán elmondta mit-hogy-merre, de végig üvöltött róla, hogy pontosan annyira (un)intelligens, mint amilyennek látszik. Felnyalattak vele valami marketingszöveget, ő meg visszaböfögte, a kérdéseimre képtelen volt tisztességesen válaszolni.
Például:
-Mi a garancia, hogy ez valóban végleges marad?
-Ez tuti, hogy örökre így marad.
-Oké, de ha mégsem?
-Olyan nincs. Ha mégis visszanő a szőröd (végig ezt a kifejezést használta, a hátamon futkosott a hideg), visszajöhetsz további kezelésrekre, akkor már csak xezer forintba kerül (ahol x kétszámjegyű, de még elviselhető összeg).
-Tehát akkor van rá esély, hogy visszanő?
-Nem, nagyon kevés a reklamációnk, gyakorlatilag nincs.
-De akkor mégis van...
-Nincs.
Esküszöm, a kandi kamerákat kerestem. Végül persze eljutottunk arra a pontra, ahol bevallotta az árat, és sikerült meglepnie: alig több, mint egyhavi fizetésem (annyira azért nem keresek jól). Egyszóval azon a kereten belül van, amit magamnak meghatároztam. Oké – mondom – akkor hazamennék ezt átgondolni, elég nagy összeg (meg különben is át akarom túrni még néhányszor az internetet, mert bizonytalan vagyok). No, ekkor kibújt a nőből a hárpia. Hisztis lett és ideges, és bár próbált finom maradni és nőies, de azért csak az sütött belőle, hogy lehetőleg basszam meg magam, elnézést a kifejezésért. Eddig sem éreztem úgy, hogy öribarik leszünk, de innentől kezdve aztán végképp látni sem akartam többet.
Hazamentem, átgondoltam, megkonzultáltam a fiúmmal, a családommal, áttúrtam az internetet, nem lettem okosabb. Az összes közül egy hozzászólás ütött szöget a fejembe: nem gondoljátok, hogy ha ez tényleg megoldás lenne, akkor már rég megcsináltatta volna magának az összes Hollywood-i sztár?
Basszus, tényleg.
Hogy miért megyek mégis bele? Magam sem tudom. Tán hogy megírhassam ezt a blogot:)
Érzem, hogy a vége ugyanaz lesz, mint bárminek, amibe életem során beleugrottam: kidobok egy csomó pénzt teljesen feleslegesen. Járulékos veszteségként még el tudom képzelni, hogy a lézer még jobban tönkreteszi a bőrömet. Hatalmas égési sebeket látok magam előtt, amputálandó lábakat, estébé estébé.
De a halvány remény mégis arra ösztönöz: vágjunk bele.
Hét nap az első kezelésig.
